Éj

Vörösmarty Mihály Éj-monológ Sötét és semmi voltak: én valék, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, És a világot szültem gyermekűl. Mindenható sugárral a világ Fölkelt ölemből; megrázkódtatá A semmiségnek pusztaságait, S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg, A Mind, előállt. Hold és csillagok, A menny csodái lőnek bujdosók Kimérhetetlen léghatárokon. Megszűnt a régi alvó nyúgalom: A test megindúlt, tett az új erő, S tettekkel és mozgással gazdagon Megnépesűlt a puszta tér s idő, Föld és a tenger küzdve osztozának Az eltolt légnek ősi birtokán; Megszünteté a tenger habjait, S melyet haraggal ostromolt imént, Most felmosolyga mélyiből az ég; S mint egy menyasszony, szépen és vidáman Virágruhába öltözött a föld. A por mozogni kezdett és az állat, S királyi fejjel a lelkes porond, Az ember lőn, és folytatá faját, A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. - Sötét és semmi vannak: én vagyok, A fény elől bujdokló gyászos Éj. - A féreg, a pillanat búboréka, Elvész; idő sincs mérve lételének. Madárt a szárny, a körmök állatot Nem váltanak meg, kérges büszke fát Letesznek századoknak súlyai. Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tűkrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Tút és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság műve van porán, Még kőhegyek ragyognak sírjain, Ezer jelekkel tarkán s fényesen Az ész az erőnek rakván oszlopot. De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok, Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik. Fáradtan ösvényikből a napok Egymásba hullva, összeomlanak; A Mind enyész, és végső romjain A szép világ borongva hamvad el; És hol kezdve volt, ott vége lesz: Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Banyek

Düh

Azt hiszem vannak olyan emberek, akik csak hatalmas pofontól tudnak észhez térni, már rájöttem hogy közéjük tartozom. Igen, dühös vagyok, elsősorban magamra, hisz én döntök az engem körülvevő világról. Én viszont ahelyett, hogy elkezdeném rendbe hozni a dolgokat, kapkodok a káosz után. Néha rámtör, és kétségbeesetten kapkodok utána, mintha az jó lenne nekem. Persze ideig óráig jó is, aztán jön a pofon és rájövök, hogy megint visszaléptem egy lépést, ráadásul a saját lábara, méghozzá tűsarokkal (per pillanat)és fáj, nagyon fáj.

People are strange II.

  

After...so many years....

People are strange

Régen....gyermeki..naivitás...blabla..hey Jim!:)

Gyere, gyere hétvége....

Nem tagadhatom...ez van.

Nem tagadhatom, hiányzik. Lehet, hogy csak magányos vagyok, lehet hogy nem férfiként hiányzik, hanem maga a lénye, az amit adott, mert adott, hozzám tett.Lehet, hogy a férfi, nem tudom, már majdnem egy éve, de nem akar ez múlni. Tudom makacs vagyok, önző vagyok, ugyanakkor tudom, hogy nem működött, de vajon ki miatt, mi miatt?Nehéz felejteni. Nehéz felejteni úgy, hogy végig az volt bennem, hogy nem vagyok elég. Mindig más kellett. Szóval nehéz felejteni, vagy nem akarok felejteni?Eltört valami, 2009. tavaszán eltört az egész.Én is eltörtem, lehet hogy így kellett lennie, de most valahogy előjött a sok emlék. Nehezen engedek el dolgokat, nagyon nehezen. Szerintem ez gyengeség, de nem tudom legyőzni, ilyen vagyok.Gyenge vagyok, és  nehezen dolgozom fel, hogy kipukkadt a buborék.Már az is haladás, hogy látom a buborékot. Bájbáj naivitás
....hellószia pofonsorozat!!!

Vízfölöttalatt

"Tudod, van, hogy csak jön. Nem kérdez, nem érdekli, hogy akarod-e vagy sem, ő csak érkezik, beállít és mindent megváltoztat, átír, felír, ráadásul úgy, hogy semmit sem tudsz tenni ellene, csak annyi választásod marad, hogy élvezd. 

Nem tudsz irányítani, gondolkodni, nemhogy azzal törődj, hogy mi lesz holnap, vagy később. Valahogy nem megy. Nem látod a holnapot, de nem is kell látnod.

 Ilyenkor csak elég belebújnod a pillanatba, és örülni annak, hogy átélheted, mert van, aki egy életen át sem kapja meg azokat a perceket, amik neked jutottak. Hogy miért? Mert elfogadja, hogy be kell érnie kevesebbel, aki pedig elfogadja, az nem is kaphat mást." O.Nóra 

Nem tudok irányítani, vagy nem akarok irányítani? Én dobom fel magam a vízfelszínre, vagy amúgy is felhoz a víz? Nem tudom jelenleg erre a választ, csak azt hogy lebegek. Nem rossz állapot ez, egyre jobban azt érzem, hogy ez nem negatív. Valami mindig történik, mindig mást akarunk... Néha  magányosak vagyunk és egyben  egyedüllétre vágyunk. Néha unatkozunk, néha alig várjuk, hogy lecsillapodjanak körülöttünk az események.
A legjobb tényleg belebújni a pillanatba, amikor csak úgy sétálsz és perzsel a nap, amikor egy jót nevetsz, egy váratlan találkozás, ölelés, vagy csak kapsz egy  mosolyt egy idegentől. Amikor össze vagy törve, az ilyen apróságok is nagyon sokat jelentenek. Remek érzés, mikor megtanulod élvezni a pillanatot.

 

Majdnem mindig telitalálat...

Oravecz Nóra

"Tudod, van, hogy csak jön. Nem kérdez, nem érdekli, hogy akarod-e vagy sem, ő csak érkezik, beállít és mindent megváltoztat, átír, felír, ráadásul úgy, hogy semmit sem tudsz tenni ellene, csak annyi választásod marad, hogy élvezd. Nem tudsz irányítani, gondolkodni, nemhogy azzal törődj, hogy mi lesz holnap, vagy később.. Valahogy nem megy. Nem látod a holnapot, de nem is kell látnod. Ilyenkor csak elég belebújnod a pillanatba, és örülni annak, hogy átélheted, mert van, aki egy életen át sem kapja meg azokat a perceket, amik neked jutottak. Hogy miért? Mert elfogadja, hogy be kell érnie kevesebbel, aki pedig elfogadja, az nem is kaphat mást."

 

http://fuszerespolc.wordpress.com/

Arany és Kékszemű...és kettő van belőle...

Egy éve...

Még mindig  megmagyarázhatatlan...nem múlik a düh. Marad a merengés, a szomorúság.
Hihetelen, de egy éve nagyot hibáztak az angyalok....

Mozaik

Sosem szerettem a kirakóst, néha nekirugaszkodtam, hogy unaloműzés - képpen,   összerakjak néhány könnyebb képet, na meg a többiek kedvéért, de igazán sosem tudott lekötni.
Minek  szétdarabolni, ha már egyszer egyben volt, és hányszor vagyunk képesek újra és újra összerakni a részeket?Minél apróbb, annál nehezebb nekiindulni, sosem vágytam ilyesféle kihívásokra. Szeretem a stabilitást, a biztos pontokat, a teljes egészt. Jó ha rend van körülöttem, sőt megnyugtat.

Most viszont, az idilli, tökéletes biztonságom, amihez hozzá voltam szokva ripityára törött. Biztosan meg van az oka annak is hogy miért pont most, de hogy darabokban van ahhoz most már nem fér kétség. És itt a nagy feladat, összeillesztgetni, próbálkozni, és tanulni. Már az is látszik, hogy nem egy gyors folyamat, de ezen nem vagyok meglepődve, én ilyen vagyok. Lassan, de újraépítem magam, beengedem az újat. Legalábbis ez a terv, néha megtorpanok, de azért már összeállt néhány szelet a kirakósból. A játék legfontosabb része a tükör, amiből a saját arcképem néz vissza rám, olykor idegenre, néha cinkostársra, vagy barátra.  Minél mélyebben vagyok annál több eddig ismeretlen réteg kerül felszínre.Ez már önmagában nagy változás, olykor mindenkinek szüksége van rá, még ha nem is látjuk be.

Mindenesetre most már nincs visszaút, nem halogathatom a változást, kipukkant a buborék, én egyenlőre a földön, de hiszek benne, hogy ha lassacskán is de összeáll a mozaik, minden alkotóelem egymásba fonódik nagy munkával,de hamarosan újra a szivárványszínek biztonságából nézek szembe a tükörképemmel.

Talán.

"Talán könnyebb a kitaposott utat járni. Önmagunk kijelölt kalickájában kőrözni. Megéri kiszállni... fel a felhők fölé..."

Forrás: http://www.thesecret.hu/blogok/selenne/canossa-jaras

ahhhh

Arcom a lepedőn.

Találtam egy képet, megfogtam, igen ez kell nekem. Ezt érzem most. Kinyitom a blogom, és jó pár hete az utolsó bejegyzésemben hasonló kép fogad. Igen, így vagyok. Nem változik semmi, ha mégis, nagyon lassan, nem is engedem hogy változzon, ha mégis lazítok picit, tévútra kerülök, nem tesz jót, nem bírok magammal, ha egyáltalán ez én vagyok...
Legszívesebben egész nap a takaró alatt kuporognék összekulcsolva a térdeimet a két karommal, ehelyett, helyt kell állni, mosolyogni a kirakatban, várni valamire amit  néha nem is hiszem hogy eljön. Aztán magamra ordítok, hogy igenis eljön, csak be kellene végre fogadni...nem tudom, mennyi idő kell még?! Mindjárt egy éve lesz... és a hullámok egyre nagyobbak. Nem sírom vissza, ésszel felfogom hogy miért van...de sokszor visszazuhanok. Néha szívesen eltolnám az időt sávosan, nem mondom hogy sokkal bölcsebb lettem, de talán olykor kis angyalként odasúgnám az intő dolgokat múltbéli magamnak. Nem érdemes várni, menni kell, haladni, túllépni. Nem tudom, hogy valaha ezt meg tudom e tanulni, annyira ragaszkodom dolgokhoz, hogy elzárom magam elől a jelent. Tisztában vagyok ezzel. Talán ez már haladás.Egyszer biztosan menni fog, hogy késő lesz e nem tudom, talán sohasem az. Addig maradnak a kérdések, a merengés...most pedig megyek és összekulcsolódom...