Talán.

"Talán könnyebb a kitaposott utat járni. Önmagunk kijelölt kalickájában kőrözni. Megéri kiszállni... fel a felhők fölé..."

Forrás: http://www.thesecret.hu/blogok/selenne/canossa-jaras

ahhhh

Arcom a lepedőn.

Találtam egy képet, megfogtam, igen ez kell nekem. Ezt érzem most. Kinyitom a blogom, és jó pár hete az utolsó bejegyzésemben hasonló kép fogad. Igen, így vagyok. Nem változik semmi, ha mégis, nagyon lassan, nem is engedem hogy változzon, ha mégis lazítok picit, tévútra kerülök, nem tesz jót, nem bírok magammal, ha egyáltalán ez én vagyok...
Legszívesebben egész nap a takaró alatt kuporognék összekulcsolva a térdeimet a két karommal, ehelyett, helyt kell állni, mosolyogni a kirakatban, várni valamire amit  néha nem is hiszem hogy eljön. Aztán magamra ordítok, hogy igenis eljön, csak be kellene végre fogadni...nem tudom, mennyi idő kell még?! Mindjárt egy éve lesz... és a hullámok egyre nagyobbak. Nem sírom vissza, ésszel felfogom hogy miért van...de sokszor visszazuhanok. Néha szívesen eltolnám az időt sávosan, nem mondom hogy sokkal bölcsebb lettem, de talán olykor kis angyalként odasúgnám az intő dolgokat múltbéli magamnak. Nem érdemes várni, menni kell, haladni, túllépni. Nem tudom, hogy valaha ezt meg tudom e tanulni, annyira ragaszkodom dolgokhoz, hogy elzárom magam elől a jelent. Tisztában vagyok ezzel. Talán ez már haladás.Egyszer biztosan menni fog, hogy késő lesz e nem tudom, talán sohasem az. Addig maradnak a kérdések, a merengés...most pedig megyek és összekulcsolódom...