Néha nem vagyok itt. Vagyis itt vagyok, de nézem kívülről a világot. Teszem amit kell, megyek ahova visz az utam, de kívülről nézem magam. Mindenki van egy szinten, de én komor arccal lenézek, és látom magunkat. Ez elég ijesztő lehet így leírva, de velem mindig így volt. Kislányként is emlékszem erre. Én mindig ilyen voltam. Csak most kezd furcsa lenni a munka világában, hogy vannak emberek akik annyira földhöz ragadtak, semmi szépséget nem látnak az életben, vagy csak nagyon nehezen. Számomra ez elképzelhetetlen, hiszen fentről mindig ki lehet szúrni valami szépet:) Mosolygok néha rajtuk, és örülök hogy én érzek. Nehezen viselem, ha lehúznak, ha megpróbálnak úgy kezelni mint magukat. Csak ez ami kiborít, ne láncoljon le senki. Ha korlátok közé kerülök, nem tudom teljesíteni az elvárásokat, semmit, akkor elkezdek dacolni, és akkor szikrát szórok.Mindig tudtam, hogy ez így van, de kell egy mélység hozzá, hogy meg is lehessen fogalmazni magamnak, hogy ez vagyok. A mélység megvan, én meg vagyok...világ gyere velem!
Zs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése