Egyszer

Sokáig reménykedtem, túl sokáig, de rájöttem ilyen vagyok. Szeretem , hogy ilyen vagyok.Így nőttem fel kellenek a biztos pontok, ha érzek valamit, ha elhatározok valamit, akkor ahhoz még akkor is ragaszkodom, amikor már a józan észnek fel kellett volna adni a harcot. Úgy hittem ezzel magamnak ártok, de hogy ártanék magamnak, amikor ez én vagyok, ez esik jól?!Szeretek eljátszani a gondolataimmal elalvás előtt, kitalálni szituációkat, amikben jól érezném magam. Ezek visszarántanak, tudom, de attól még jól vagyok.

Csak vannak évfordulók, dátumok a múltból, amik visszahozzák az elmúlt érzéseket is. Pedig néha jobb volna ha ezekről megfeledkeznénk, de nyilván nem fogunk...pedig ezekhez nem ragaszkodom. De visszajön, és akkor jön a vihar az agyamban, az hogy egyedül akarok lenni, vagy hogy csak ne legyek egyedül. A vihar felkavarja azokat a porszemeket amik már beépülhettek volna a falakba amit magam köré húzok, de nem .Felkavarja előjönnek, jön a pohár borom és az írás. Kavarognak a gondolatok, ne írd le, de le kell írnom. Nem vagyok jól! Segítsetek!Mindenki hagyjon békén.Nem kellek senkinek. Mindenkit szertek, fontos vagyok, szart sem érek..stb stb.. kavarcos mint minden a fejemben.

Nem jó a vihar, de ha nincs vihar az sem jó. Egyszer jó lesz, egyszer úgy lesz ahogy a dalban. Kiszíneznek, megölelnek, rámtalálnak stb..Nem lesz vihar csak záporok, de az lesz, annyi kell:) Lenyugszanak a porszemek, beépülnek, mese lesz belőlük, de inkább sok szappanbuborék. Ami sötét az kipukkad, ami rózsaszín, azt az égbe repítem. És mosolygok, de úgy őszintén. Egyszer.