2014. június 26., csütörtök

Ölelés

Volt, hogy olyan régen öleltek meg igazán, hogy majdnem belehaltam az öleléshiányba. Vágytam minden érintést, azét is akiét nem kellett volna, ami nem volt őszinte. Annyira fontos ez mint a lélegzés, nélkülözhetetlen egy ember életében az ölelés. Érezni, hogy szeressenek.

Egy hét egy gyerek csoporttal. Szeretnek. Ragaszkodnak feltétel nélkül, és ha úgy érzik megölelnek. Minden érzelmet kifejeznek, ha mérges rám elfordul, csapkod, puffog, viszont ha hálás, akkor megölel, szorítja a kezem, lesi minden szavamat.

Rám néz, oda jön, megölel. Én is feltöltöm, ő is befest az öleléssel. Együtt ragyogunk, majd tovább szalad. Rákiáltok, abbahagyja, rám mosolyog és fut tovább. Ez ismétlődik  a 9 és fél óra alatt kismilliószor és azt még 22- szer megszorozva.

Jön egy újabb nap, az álmos szemek lassan kinyílnak, újabb ölelések, harcok, kiáltások. Holnap már nem emlékszik rám, csak az ölelésre, a szeretetre, melyet egy nagy messzi homályos gyermek- múlt betakar. Köszönöm nekik a tisztaságot, az őszinte sóhajokat, a közös munkát és azt a sok ujjacska szorítást ami a hátamra tapadt.

ÉN NAGY VAGYOK, TI SOK KICSI NŐJETEK NAGYRA, CSAK A SZÍV MARADJON ÍGY.
ÖLELJ AHOGY BÍRSZ.

Nincsenek megjegyzések: